A hideg megannyi késként szúrt belém, megbénítva az egész testemet. Szememet alig tudtam kinyitni, mintha valami rámtelepedett volna és lassan összenyomni készült. Bár tudtam, hogy nem állmodok, de minden túl valóságosnak tűnt. Egy havas táj közepén álltam, körülöttem a halott erdő és néma csönd. Borzongás futott át rajtam, és nem csak a hidegtől. Valaki figyelt, éreztem a bőrömön a tekintetét. A préda is valószínűleg így érzi magát mielőtt a ragadozó karmai között végzi.
Valamiféle ősi atmoszféra lengte be az erdőt, se nem jó se nem rossz. Jobbnak láttam nem zajt csapni, még néhány a végén szellemet felkeltettem volna, akik valószínűleg nem láttak volna szívesen. Gondolkodtam, hogy merre indulhatnék, de a rengetegben túl egyforma volt minden. Addig hezitáltam még túl késő volt. A világ tótágast állt. A szél visszafelé fújt és a csillagok fénye is mintha megváltozott volna. Minden levegővétellel éreztem a drasztikus változást, bár a szemem képtelen volt felfogni. Hirtelen csapott meg a hideg, egész testemmel beleborzongtam. Akkor már tudtam, hogy ott van, még ha nem is láttam. Akkor is ugyanezt éreztem, mikor a táborból menekülve találkoztunk. Akkor megkímélte az életemet, most kételkedtem benne, hogy ismét megtenné. Szemem sarkából láttam ahogy fény villant. Megfordultam, hogy lássam ahogy épp testet ölt. Szemei bíbor fényként pislákoltak, akár a vér színében táncot járó tűz. Hófehér szőre teljes mértékben ellensúlyozta a szemeiben lángoló vad erőt. Komótos, kecses lépésekkel indult el felém. Rohantam volna, de valami odakötött a ponthoz ahol álltam. Vagy sokkal inkább az előttem álló szellemhez. Bár rettegtem minden egyes lépéstől. Ennek ellenére belül valami azt súgta, hogy ez nem a halálom napja, a farkas pedig nem a véremre szomjazik. Észre sem vettem, hogy a levegőt mindaddig magamban tartottam, amíg a farkas le nem ült előttem. Akkora hanggal szakadt ki belőlem, hogy a szellem kicsit oldalra biccentette a fejét. Mint aki azt akarná mondani: Mi van? Csak nem meghallni készülsz itt nekem?
Farkasszemet néztünk majd orrával megbökte a jobb karomat. Először nem értettem mit szeretne. Aztán addig emelgette a kezem még végül a feje tetejére nem került. Ő maga az orrát a halántokomhoz nyomta. Furcsa bizsergés futott végig rajtam, de éreztem, hogy ő is beleremegett. Először azt hittem, hogy barátkozni akar vagy a bizalmába fogad, de csak ezután jöttem rá mi is történt igazán.
"Katrielle." Lágy, ősi és rekedt hang volt ez amin megszólított. Mintha évszázadok óta nem hallattatta volna így a hangját. "Ne félj Katrielle. Nem azért jöttem el hozzád, hogy a másvilágra kísérjelek. Legalábbis még nem." Talán megérezte, hogy mennyire összezavarodtam, mert folytatta mondandóját: "Jól figyelj Katrielle! Cennetin sok mindent elvett már tőled, de hidd el minden okkal történt. A szellemi vezetődként az én dolgom, hogy segítsek neked ezen az úton amit ő kijelölt neked. Ha ügyes vagy hamarosan megtalálod a sólymot, ő lesz az aki segít neked a többieket megtalálni. Ketten elegek lesztek a kezdetnek. De ne feledd, ha nem bízik meg benned a sólyom kikaparja a szemed. Ha viszont elnyered a bizalmát, akkor megkapod az aranytojást a fészkéből, melyet az Istenanya, Annesi, a mi urunk Cennetin hitvese, külön neked teremtett. Többet egyenlőre nem mondhatok, mindkettőnknek ideje visszatérnie a saját világába. Még találkozunk ember. És ne feledd, találd meg a sólymot ami az utadat mutatja."
A farkas elhúzodott, majd ahogy a semmiből fényességben testet öltött, úgy tűnt el a szemem elől. A csillagok visszaálltak, a szél is újra más irányba fújt, minden a helyére került. Legalábbis körülöttem.
Épp különböző öngyilkossági módszereken tanakodtam, miközben Epione társaságát élvezhettem egy csésze tea mellett, mikor az említett személy akkorát csapott a dolgozószobám íróasztalára, hogy a szomszéd szárnyban is összerezzentek.
- Nem is figyelsz rám Kaius. - Vinnyogott rám édes kis hangján.
- Bocsáss meg, ma egy kicsit bamba vagyok. Az este nem aludtam valami sokat. - szavatkoztam elhaló hangon. Bár foggalmam sincs miért, a lány orrára ha lehetne a nevemet se kötném. De attól tartok, hogy ezzel már elkéstem.
- Ejnye, még a végén megcsúnyulsz itt nekem, ha nem alszol eleget. Mitől vagy ennyire gondterhelt drága Kaiusom? Netán csak nem meglágyult a szíved egy nő felé? Kiszemeltél valakit a bálon? – A faggatózásból nem lett sok minden hála égnek. Victor kopogás nélkül rontott be az ajtón, és mint forgószél elűzte a fölöttem gomolygó sötét fellegeket.
- Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevejt, de fontos dolgokról kell beszélnem Kaiusszal. – Majd egy fanyar vigyor keretében kitessékelte nem kívánatos hölgy vendégemet. – Nem értem, miért tűröd meg őt itt. Ha ennyi pénzem lenne, akkor nem pazarolnám az időmet ilyen nőkre.
- Nehogy azt hidd, hogy az én világom könnyebb, mint a tiéd. – Mosolyodtam el. – Mellesleg milyen híreket hoztál?
- Az orvos nemrég ment el. Azt mondta, hogy kész csoda, hogy még életben van a vendéged. Rettenetes gyenge és úszik a lázban. Valószínűleg tüdőgyulladás.
- Ó – Hirtelen szorongás fogta el a gyomrom. Féltem bevallani, de nagyon kíváncsivá tett a lány. Ha nem élné meg a virradatot sem, nagyon a szívemre venném. Amikor megtaláltuk ugyan nem sok mindent tudtam kivenni belőle, de a kastély fényein belül egész szép volt. Igaz vészesen sovány, koszos, heges és beteges, de még így is volt benne valami, amitől némi képzelőerővel lélegzetelállító szépséggé vált. Miután elvitték a női szárnyba lábadozni nem látogattam meg, csupán egy fehér jácint csokrot állíttattam az ágya mellé.
- Ne vágj ilyen képet szépfiú, a komor képűeket nem szeretik a lányok. Meg a férfiak se. – Szidott le játékosan.
- Ilyen istenadta szépséggel nem csak a női, de a férfiszívek is nehezen bírnak el. Csodálom, hogy téged nem sikerült még a kisujjam köré csavarni, Victor.
- Nem kell eltelni magadtól. Mellesleg nem aggódnék a helyedben annyit a lány miatt. Mikor a húgod megtudta mi történt elvitette a saját szobájába. Aztán levadászott engem, így kénytelen voltam mindenbe beavatni. Mellesleg saját maga ápolja, a szolgálók azt rebesgetik, hogy alig alszik, csak hogy a gondját viselhesse.
- Azt hiszem Evgenia nem az a személy, akit ki tudunk játszani. Mindenesetre megkönnyebbültem egy kicsit, hogy ilyen jó kezekben van. Valószínűleg ugyanúgy szenved a fáradtságtól, mint én. – Erre rákontrázva ásítottam egy nagyot.
- Ezt rossz nézni. Szökj el szépen a mai délutánra és aludd ki magad. Én pedig rálesek a mi drága Evünkre. Ha kell, saját magam fogom betakargatni őt is. Illetve ha ott végeztem rád is rád lesek.
Meg kell mondjam eljátszottam már párszor a gondolattal, de ahányszor az íróasztalomon tornyosuló papírmunkára illetve a lányra gondoltam iszonyat mennyiségű bűntudat lett rajtam úrrá. Akkor is az lett volna, ha a legkedvesebb barátom szemei nem aggodalommal vizslattak volna. Igaza volt, én is tudtam. Egyébként sem voltam alkalmas semmire, főként olyan állapotban és haszontalannak utálok lenni a leginkább. Így hát kiballagtam a díszes társalgóból és a szobám felé vettem az irányt. Victor pedig utánam küldött két őrt, hogy ugyan tisztes távolból, de vigyázzanak rám. Na meg, hogy eszembe se jusson visszafordulni.
A hideg esti szellő fojtogatóan édes virágillatot hozott. Az álom még mindig vízhangzott bennem, de kénytelen voltam felkelni. Amin egyáltalán nem segített a meleg és a puhaság, ami körülvett. „Álljunk csak meg egy pillanatra…”
Szemeim kipattantak, bár fejem lüktetett a fájdalomtól megpróbáltam felülni. A testem égett és sajnos a hideg levegő sem sokat segített lehűlnöm. Körülnéztem. Egy hatalmas ágyban feküdtem eddig, körülöttem gyertyák égtek. Az ablaknál a holdvilág megvilágította a komódra rakott hófehér virágcsokrot. Bár nagyon kellemes volt a hely, de legbelül megfagyott bennem a vér. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok vagy hogyan kerültem ide. „Netán elraboltak volna?” A gondolataim száz meg száz rémképet festettek elém, a lüktető fejem majd felrobbant. Észre se vettem, ahogy a lány megérkezett az ágy mellé. Hosszú fürtökbe omló haja, akár az őszi levelek és az arany napsugarak kavalkádja. Szemei átható meleg barnák voltak arany pöttyökkel. Bár az utolsó csepp józan eszem sikítva tiltakozott, hogy meneküljek, sikítsak vagy mindkettő egyszerre, de a lány puszta jelenléte annyira nyugtató volt, mintha elkábított volna.
- Nem kell félned, már biztonságban vagy. Én Evgenia vagyok, de az Ev bőven megteszi. Tegnap este találtak rád odakint. Eszméletlen voltál és beteg, azóta itt ápollak. Az állapotod alapján sok mindenen mehettél keresztül, szóval nem hibáztatlak, ha egyelőre nem akarsz róla beszélni. Viszont kezdésnek nagyon örülnék, ha elárulnád a nevedet. – A hangja selymes és édes volt, akár a méz. Minden furcsaság ellenére annyira nyugtató kisugárzása volt, hogy az ember nem tudott neki ellenállni.
- Katrielle. – Préseltem ki száraz torkomon a reszelősen hangzó szót. Ez volt az egyetlen dolog, ami az enyém maradt.
- Gyönyörű neved van. Tessék, igyál egy kis vizet, utána jobb lesz. – Az egyik asztalról poharat vett elő és megtöltötte a kancsóból vízzel, majd a kezembe adta. A hideg víz fájdalmasan, de annál gyorsabban szaladt le a torkomon. Édes megkönnyebbülés volt ez a sajgó testemnek.
Miután elvette a poharat, Evgenia a kezét a homlokomhoz érintette, majd gyorsan el is kapta. Gyönyörű szemei csordulásig megteltek aggodalommal.
- Magas a lázad, attól tartok a vizes ruhák most kevesek lesznek. De ha már úgy is fel vagy, mi lenne, ha segítenék lefürödni? Persze, ha nem bánod. – Mosolygott rám bíztatóan. Én pedig egy bólintással beleegyeztem.
A szoba egy pavilonokkal eltakart zegzugos részébe vezetett. Középen egy dézsa állt, egy sarokban vizes vödrök, illóolajok, fésű, szappanok és anyagok voltak kihelyezve. Először nem is gondoltam volna, hogy ennyire változatos és cicomás is lehet a fürdés. Mi legtöbbször csak mosakodtunk egy kevés vízzel vagy néha lementünk a patakhoz. Ez királyi luxus volt ahhoz képest. Persze nem tettem szóvá. Ő pedig szótlanságomat betudta a testemet égető láznak valószínűleg.
Fürdés után kaptam egy egyszerű vászonruhát. Majd Evgenia leültetett, hogy kifésülje a hajamat, amit egy idő után megunt és elkezdte fonni. Mikor kézitükröt adott a kezembe akkor láttam igazán, hogy mennyivel másként festek. Tény, arcom beteges volt és beesett, bár a fürdő és az illóolajok levitték a lázamat. A hajam megnőtt, szinte csípőig ért. Ám Evgenia csodát művelt vele. Számos kisebb-nagyobb fonat futott össze és olvadt egybe, az egész egy nagy remekművet alkotva.
- Ez gyönyörű, köszönöm. – Préseltem ki magamból, még mielőtt hangomon is észrevehető lett volna a meghatottság. Próbáltam tartani magam, nehogy könnyek szökjenek a szemembe, de szerencsémre Evgenia csak elmosolyodott és visszatessékelt az ágyba.
Mire sikerült volna elaludnom, kopogtatás törte meg a csöndet. Ev lerakta a könyvét és székéből felállva az ajtóhoz sietett. Mikor ajtót nyitott felragyogott az arca. Arckifejezéséből ítélve repülni tudott volna a boldogságtól. Persze, mielőtt ez megtörténhetett volna beljebb tessékelte az ismeretlent. Az ifjú arca markáns volt, haja mogyoróbarna, szemeiben pedig a csíny összetéveszthetetlen szikrája lapult. Eleinte az ember azt hitte volna róla, hogy nem több vagy másabb, mint a legtöbb szoknyapecér ficsúr. Viszont valami azt súgta nekem, hogy ennél sokkal többről van szó.
- Nocsak, a mi kis Csipkerózsikánk felébredt. Üdvözöllek a köreinkben édes. A nevem Victor. A barátunk Kaius nagyon örülni fog neki, ha megtudja, hogy jobban vagy. Szegény egy szemhunyásnyit sem aludt az aggodalomtól. A szolgálók már így is azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – nevetgélt gunyorosan – Persze ne vedd magadra. A pletykák csak pletykák. Olyan emberek játékai, akik többet szeretnének az élettől csak nem mernek lépni érte. Ami most ennél is fontosabb, hogy hogyan hívnak. Mindenképp el kell árulnod, hogy aztán fametszeteket készíthessek az udvaron, hogy ezzel is idegesítsem a szolgálókat, az udvart, na meg természetesen Kaiust. – Morfondírozott hangosan tervén. Valamiért fölöttébb idegesítőnek tartottam, pedig akkor láttam először.
- A nevem Katrielle. Meg tudnátok mondani hol vagyok? Mi ez a hely, hogy szolgálókról beszéltek és mégis kik vagytok ti? – dőltek belőlem a kérdések.
- Nyugalom szépségem, szépen sorjában. – Lehuppant az ágy szélére és a szemembe nézett. Mint aki éppen azt vizsgálja, hogy hazudok-e.
- Mi most egy vidéki vadászkastélyban vagyunk az ország észak – keleti részében. A kastély az Aurum hercegi család tulajdonában van. Én Victor Kada Ambrose vagyok, a családom már évszázadok óta a jobb keze az Aurumoknak. A csinos ápolód pedig maga Evgenia Cinnia Aurum. Bár valószínűsítem nem így szerette volna, hogy megtudd, hogy ki is ő valójában. Nem szereti, ha az emberek a rangja miatt próbálnak a kegyeibe férkőzni. Az ő bátyja Kaius, akiről meséltem. A múlt éjszaka ő mentett meg attól, hogy halálra fagyj vagy a betegség és az éhség esetleg valami állat végezzen veled. Innentől kezdve pedig a hercegi család, azon belül is Kaius Félix Aurum herceg kitüntetett vendége vagy. Most, hogy ezt tisztáztuk édes Katrielle, pihenj egy keveset. Ma este ugyanis mi négyen egy remek vacsorát fogunk elkölteni. Nagyon remélem, hogy beavatsz a kis történetedbe minket. Már alig várom az estét hölgyek. – Majd ahogy jött, úgy is távozott. Szívem szerint magam löktem volna ki őt az ajtón, vagy méginkább az ablakon. Kevés ennyire idegtépően idegesítő emberrel találkoztam életem során, de Victor kétségtelen egy volt közölük.
Sajnos nem sikerült felfogni vagy átgondolni a hallottakat, ugyanis a betegség ismét kezdett legyűrni és én pedig újra álomba zuhantam.
- Ejnye, még a végén megcsúnyulsz itt nekem, ha nem alszol eleget. Mitől vagy ennyire gondterhelt drága Kaiusom? Netán csak nem meglágyult a szíved egy nő felé? Kiszemeltél valakit a bálon? – A faggatózásból nem lett sok minden hála égnek. Victor kopogás nélkül rontott be az ajtón, és mint forgószél elűzte a fölöttem gomolygó sötét fellegeket.
- Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevejt, de fontos dolgokról kell beszélnem Kaiusszal. – Majd egy fanyar vigyor keretében kitessékelte nem kívánatos hölgy vendégemet. – Nem értem, miért tűröd meg őt itt. Ha ennyi pénzem lenne, akkor nem pazarolnám az időmet ilyen nőkre.
- Nehogy azt hidd, hogy az én világom könnyebb, mint a tiéd. – Mosolyodtam el. – Mellesleg milyen híreket hoztál?
- Az orvos nemrég ment el. Azt mondta, hogy kész csoda, hogy még életben van a vendéged. Rettenetes gyenge és úszik a lázban. Valószínűleg tüdőgyulladás.
- Ó – Hirtelen szorongás fogta el a gyomrom. Féltem bevallani, de nagyon kíváncsivá tett a lány. Ha nem élné meg a virradatot sem, nagyon a szívemre venném. Amikor megtaláltuk ugyan nem sok mindent tudtam kivenni belőle, de a kastély fényein belül egész szép volt. Igaz vészesen sovány, koszos, heges és beteges, de még így is volt benne valami, amitől némi képzelőerővel lélegzetelállító szépséggé vált. Miután elvitték a női szárnyba lábadozni nem látogattam meg, csupán egy fehér jácint csokrot állíttattam az ágya mellé.
- Ne vágj ilyen képet szépfiú, a komor képűeket nem szeretik a lányok. Meg a férfiak se. – Szidott le játékosan.
- Ilyen istenadta szépséggel nem csak a női, de a férfiszívek is nehezen bírnak el. Csodálom, hogy téged nem sikerült még a kisujjam köré csavarni, Victor.
- Nem kell eltelni magadtól. Mellesleg nem aggódnék a helyedben annyit a lány miatt. Mikor a húgod megtudta mi történt elvitette a saját szobájába. Aztán levadászott engem, így kénytelen voltam mindenbe beavatni. Mellesleg saját maga ápolja, a szolgálók azt rebesgetik, hogy alig alszik, csak hogy a gondját viselhesse.
- Azt hiszem Evgenia nem az a személy, akit ki tudunk játszani. Mindenesetre megkönnyebbültem egy kicsit, hogy ilyen jó kezekben van. Valószínűleg ugyanúgy szenved a fáradtságtól, mint én. – Erre rákontrázva ásítottam egy nagyot.
- Ezt rossz nézni. Szökj el szépen a mai délutánra és aludd ki magad. Én pedig rálesek a mi drága Evünkre. Ha kell, saját magam fogom betakargatni őt is. Illetve ha ott végeztem rád is rád lesek.
Meg kell mondjam eljátszottam már párszor a gondolattal, de ahányszor az íróasztalomon tornyosuló papírmunkára illetve a lányra gondoltam iszonyat mennyiségű bűntudat lett rajtam úrrá. Akkor is az lett volna, ha a legkedvesebb barátom szemei nem aggodalommal vizslattak volna. Igaza volt, én is tudtam. Egyébként sem voltam alkalmas semmire, főként olyan állapotban és haszontalannak utálok lenni a leginkább. Így hát kiballagtam a díszes társalgóból és a szobám felé vettem az irányt. Victor pedig utánam küldött két őrt, hogy ugyan tisztes távolból, de vigyázzanak rám. Na meg, hogy eszembe se jusson visszafordulni.
Szemeim kipattantak, bár fejem lüktetett a fájdalomtól megpróbáltam felülni. A testem égett és sajnos a hideg levegő sem sokat segített lehűlnöm. Körülnéztem. Egy hatalmas ágyban feküdtem eddig, körülöttem gyertyák égtek. Az ablaknál a holdvilág megvilágította a komódra rakott hófehér virágcsokrot. Bár nagyon kellemes volt a hely, de legbelül megfagyott bennem a vér. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok vagy hogyan kerültem ide. „Netán elraboltak volna?” A gondolataim száz meg száz rémképet festettek elém, a lüktető fejem majd felrobbant. Észre se vettem, ahogy a lány megérkezett az ágy mellé. Hosszú fürtökbe omló haja, akár az őszi levelek és az arany napsugarak kavalkádja. Szemei átható meleg barnák voltak arany pöttyökkel. Bár az utolsó csepp józan eszem sikítva tiltakozott, hogy meneküljek, sikítsak vagy mindkettő egyszerre, de a lány puszta jelenléte annyira nyugtató volt, mintha elkábított volna.
- Nem kell félned, már biztonságban vagy. Én Evgenia vagyok, de az Ev bőven megteszi. Tegnap este találtak rád odakint. Eszméletlen voltál és beteg, azóta itt ápollak. Az állapotod alapján sok mindenen mehettél keresztül, szóval nem hibáztatlak, ha egyelőre nem akarsz róla beszélni. Viszont kezdésnek nagyon örülnék, ha elárulnád a nevedet. – A hangja selymes és édes volt, akár a méz. Minden furcsaság ellenére annyira nyugtató kisugárzása volt, hogy az ember nem tudott neki ellenállni.
- Katrielle. – Préseltem ki száraz torkomon a reszelősen hangzó szót. Ez volt az egyetlen dolog, ami az enyém maradt.
- Gyönyörű neved van. Tessék, igyál egy kis vizet, utána jobb lesz. – Az egyik asztalról poharat vett elő és megtöltötte a kancsóból vízzel, majd a kezembe adta. A hideg víz fájdalmasan, de annál gyorsabban szaladt le a torkomon. Édes megkönnyebbülés volt ez a sajgó testemnek.
Miután elvette a poharat, Evgenia a kezét a homlokomhoz érintette, majd gyorsan el is kapta. Gyönyörű szemei csordulásig megteltek aggodalommal.
- Magas a lázad, attól tartok a vizes ruhák most kevesek lesznek. De ha már úgy is fel vagy, mi lenne, ha segítenék lefürödni? Persze, ha nem bánod. – Mosolygott rám bíztatóan. Én pedig egy bólintással beleegyeztem.
A szoba egy pavilonokkal eltakart zegzugos részébe vezetett. Középen egy dézsa állt, egy sarokban vizes vödrök, illóolajok, fésű, szappanok és anyagok voltak kihelyezve. Először nem is gondoltam volna, hogy ennyire változatos és cicomás is lehet a fürdés. Mi legtöbbször csak mosakodtunk egy kevés vízzel vagy néha lementünk a patakhoz. Ez királyi luxus volt ahhoz képest. Persze nem tettem szóvá. Ő pedig szótlanságomat betudta a testemet égető láznak valószínűleg.
Fürdés után kaptam egy egyszerű vászonruhát. Majd Evgenia leültetett, hogy kifésülje a hajamat, amit egy idő után megunt és elkezdte fonni. Mikor kézitükröt adott a kezembe akkor láttam igazán, hogy mennyivel másként festek. Tény, arcom beteges volt és beesett, bár a fürdő és az illóolajok levitték a lázamat. A hajam megnőtt, szinte csípőig ért. Ám Evgenia csodát művelt vele. Számos kisebb-nagyobb fonat futott össze és olvadt egybe, az egész egy nagy remekművet alkotva.
- Ez gyönyörű, köszönöm. – Préseltem ki magamból, még mielőtt hangomon is észrevehető lett volna a meghatottság. Próbáltam tartani magam, nehogy könnyek szökjenek a szemembe, de szerencsémre Evgenia csak elmosolyodott és visszatessékelt az ágyba.
Mire sikerült volna elaludnom, kopogtatás törte meg a csöndet. Ev lerakta a könyvét és székéből felállva az ajtóhoz sietett. Mikor ajtót nyitott felragyogott az arca. Arckifejezéséből ítélve repülni tudott volna a boldogságtól. Persze, mielőtt ez megtörténhetett volna beljebb tessékelte az ismeretlent. Az ifjú arca markáns volt, haja mogyoróbarna, szemeiben pedig a csíny összetéveszthetetlen szikrája lapult. Eleinte az ember azt hitte volna róla, hogy nem több vagy másabb, mint a legtöbb szoknyapecér ficsúr. Viszont valami azt súgta nekem, hogy ennél sokkal többről van szó.
- Nocsak, a mi kis Csipkerózsikánk felébredt. Üdvözöllek a köreinkben édes. A nevem Victor. A barátunk Kaius nagyon örülni fog neki, ha megtudja, hogy jobban vagy. Szegény egy szemhunyásnyit sem aludt az aggodalomtól. A szolgálók már így is azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – nevetgélt gunyorosan – Persze ne vedd magadra. A pletykák csak pletykák. Olyan emberek játékai, akik többet szeretnének az élettől csak nem mernek lépni érte. Ami most ennél is fontosabb, hogy hogyan hívnak. Mindenképp el kell árulnod, hogy aztán fametszeteket készíthessek az udvaron, hogy ezzel is idegesítsem a szolgálókat, az udvart, na meg természetesen Kaiust. – Morfondírozott hangosan tervén. Valamiért fölöttébb idegesítőnek tartottam, pedig akkor láttam először.
- A nevem Katrielle. Meg tudnátok mondani hol vagyok? Mi ez a hely, hogy szolgálókról beszéltek és mégis kik vagytok ti? – dőltek belőlem a kérdések.
- Nyugalom szépségem, szépen sorjában. – Lehuppant az ágy szélére és a szemembe nézett. Mint aki éppen azt vizsgálja, hogy hazudok-e.
- Mi most egy vidéki vadászkastélyban vagyunk az ország észak – keleti részében. A kastély az Aurum hercegi család tulajdonában van. Én Victor Kada Ambrose vagyok, a családom már évszázadok óta a jobb keze az Aurumoknak. A csinos ápolód pedig maga Evgenia Cinnia Aurum. Bár valószínűsítem nem így szerette volna, hogy megtudd, hogy ki is ő valójában. Nem szereti, ha az emberek a rangja miatt próbálnak a kegyeibe férkőzni. Az ő bátyja Kaius, akiről meséltem. A múlt éjszaka ő mentett meg attól, hogy halálra fagyj vagy a betegség és az éhség esetleg valami állat végezzen veled. Innentől kezdve pedig a hercegi család, azon belül is Kaius Félix Aurum herceg kitüntetett vendége vagy. Most, hogy ezt tisztáztuk édes Katrielle, pihenj egy keveset. Ma este ugyanis mi négyen egy remek vacsorát fogunk elkölteni. Nagyon remélem, hogy beavatsz a kis történetedbe minket. Már alig várom az estét hölgyek. – Majd ahogy jött, úgy is távozott. Szívem szerint magam löktem volna ki őt az ajtón, vagy méginkább az ablakon. Kevés ennyire idegtépően idegesítő emberrel találkoztam életem során, de Victor kétségtelen egy volt közölük.
Sajnos nem sikerült felfogni vagy átgondolni a hallottakat, ugyanis a betegség ismét kezdett legyűrni és én pedig újra álomba zuhantam.
*Borúra derű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése