Acte est fabula

 A nap ébredező sugarai világították meg az ösvényt előttem. Kezeimet leheletemmel próbáltam munkaképesre melegíteni az éjszakai fagy után. Mikor dermedtségükből valamelyest engedtek megpróbáltam előkotorászni szerény felszerelésemből az iránytűt. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Azt is csak tippelni tudtam, hogy mióta vagyok úton. Amennyire lehet kerültem az embereket utam során, csak nagy ritkán osontam be falvakba némi élelmet lopni vagy információt gyűjteni. Legtöbbször a természetből tartottam el magam. Már csak azért sem szerettem az emberek közelségét, mert bár elsőre senki sem tudta volna megmondani, de különböztem tőlük. Külsőre egyedül aranyszínű szemeim árulkodtak másságomról. Viszont aki kicsit is értelmesebb volt jól tudta, hogy már nem szabadna az élők között lennem.

 Jó pár évvel ezelőtt a keleti népeknél szellemjárás volt, úgy terjedt akár a járvány, szép lassan nyújtózgatott karmaival a gazdag nyugat felé. A szellemek először csak falvakat majd egész törzseket foglaltak el, esetenként tettek egyenlővé a föld színével. Senki sem tudta, hogy honnan jöttek vagy, hogy mit akarhatnak. Viszont ha egy faluban valakin megjelent a szellemek jele, az egész környék karanténba került. Az adott királyság vagy törzs sámánjai pedig különböző rituálékkal készítették fel a megjelölt áldozati bárányt. Napnyugtakor pedig a kiválasztottat kikötötték a főtérre, hogy éjfélkor eljöjjenek érte a másvilágról. Olyankor szigorúan tilos volt még az ablakon is kinézni. Minden házban elszigetelték magukat a lakók. Ráadásul minél gyakoribbá váltak az ilyen incidensek, annál nagyobb ijedtséget és belső viszályokat váltott ki a nép között. Ráadásul sokszor csak egy-két család tagjait jelölték ki a szellemek. Voltak, akik mindenkit elveszítettek maguk körül. Szerencsére a fertőzött terülteket teljes mértékben elszigetelték hála az uralkodó rétegnek, legalábbis ezt hallani mindenhonnan. Valójában az érintett családokat a peremvidékre szállították munkatáborokba. A szellemek pedig kötődtek annyira, hogy kövessék őket. Viszont egyre több baleset történt, sokszor pedig már nem egy embert jelöltek meg maguknak. Épp ezért a sámánok tanácsa az uralkodók beleegyezésével egyetlen hatalmas rituáléval felajánlották az otthonuktól, a családjuk és minden joguktól és szabadságuktól megfosztott népet. A favella rendszert, amit az elszállásolásukra hoztak létre, egyetlen éjszaka alatt semmisítették meg. Az utcákon és sikátorokban lévők azonnal a vérontás áldozatai lettek. A többieket pedig kifüstölték. Még mindig rémálmok gyötörnek azóta az este óta.

 Emlékszem, mikor először megjelent a jel a környékünkön minden felnőtt megijedt. Anya megpróbálta elrejteni előlünk, de én tudtam, hogy retteg. Először a nevelőapám kapta meg, mindenki sokkban volt, elvégre rendes, tisztességes embernek ismerték. Attól a naptól anyám egyedül viselte gondunkat, nehéz idők voltak. Mikor a szellemek egyre többet követeltek, elragadták tőlünk a húgomat. Nem sokkal később átköltöztettek az öcsémmel, anyával és másik két családdal együtt a favellákból felépített karanténzónába. Úgy másfél évig minden rendben volt, aztán az öcsém is jelet kapott. Azon az estén alig tudtam visszafogni anyámat. Eddig is tudtam, hogy nincs minden rendben vele. Akkor viszont véglegesen és megjavíthatatlanul összetört. Teljesen kifordult önmagából, néha napokig hozzám sem szólt, volt, hogy kiabált és engem hibáztatott a nevelőapám és a féltestvéreim haláláért, majd napokig sírt és nem evett semmit. Akkoriban én gondoskodtam mindkettőnkről, ha tehettem pedig a favellák eldugott árnyékaiban csevegtem azokkal, akik szökést terveztek. Talán ennek is köszönhetem, hogy azon az éjszakán nem öltek meg. Arról a napról sok minden összemosódik, de sosem fogom elfelejteni, hogy anyám a halál torkában hónapok óta először józan elméjű volt. Magára vonta a figyelmet, hogy menekülni tudjak. Emlékezni fogok a házak égő gyomorforgató illatára, és ahogy sikolyok százai zengtek miközben vérrel mosták fel az utcák porát.   Egy saroknyira voltam a szabadságomtól mikor észrevettek, majdnem én is ott végeztem, de valami  megmagyarázhatatlan dolog történt. Valami, amit még sosem jegyeztek fel a történelmünkben. A semmiből egy hófehér farkas öltött testet és rátámadt üldözőimre. Helyben végzett velük, majd felém fordult. Már a megjelenésekor lefagytam teljesen, nemhogy mikor vérvörös szemeivel engem vizslatott. Hiába ordította az elmém, hogy "Fuss!" , minden porcikám ellenezte. Legnagyobb meglepetésemre az előttem megtestesült szellem nem ölt meg, inkább tovább rohant a sötétbe újabb préda után nézve.   Később menekülés közben hallottam pletykákat, "Mindenki bent égett, a sámánok és a szennyezettek is." "A sámánokat megbüntették a szellemek." Megannyi elmélet és pletyka keringett az országban. Néha az is fellebbent, hogy volt, aki megúszta a dolgot. Illetve, hogy más országokban is akadhatnak túlélők. Legalábbis voltak, akik fura szerzetekről számoltak be, mintha egy szellem védelmezte volna őket. Ráadásul a szemük színe sem volt természetes.

 Évek teltek el az első jel óta, és a karanténi mészárlás sem számított már friss élménynek. Bár nem mintha számoltam volna, hogy éppen mit írunk. Számomra ez fölösleges luxus volt, csupán a túlélés volt a lényeg. Volt, hogy rossz társaságba keveredtem, de rengeteget tanultam tőlük, még ha nem is volt helyes, amit csináltak. Néha fel-felkerestem egy-egy ivót vagy piacot, hátha van valami hír túlélőkről. Akár az országon kívülről is. Mikor pedig megpróbáltam kutakodni, nem találtam mást csak hamut. Aztán két hete egy kocsmában félre hívtak. Azt hittem, hogy ki akar rabolni az illető vagy rosszabb. Helyette nekem adta az iránytűjét, annyit mondott, hogy tudják ki vagyok, illetve, hogy ne keressem őket tovább, csak menjek az iránytű után. Először nem értettem mit akar, amíg meg nem láttam ametiszt szemeit fényleni a sötét sikátorban. Természetellenes, nem szabadna itt lennie, sőt élnie sem szabadna, de itt van, és az árnyékban rejtőzik, akárcsak én. Persze mielőtt bármit kérdezhettem volna eltűnt, kámforrá vált, mint egy szellem.

 Jobb dolgom nem lévén, tanulmányoztam az iránytűt. Határozottan nem északra mutatott, hanem nyugati irányba. Egy hétig kérdezősködtem a titokzatos idegen után, de mindhiába. Senki sem látta vagy hallott felőle, teljes mértékben kámforrá vált. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy kövessem az iránytűt, de nem maradhattam tovább és más kiindulási pontom pedig nem volt. Rengetegszer tévedtem el az úton, volt, hogy az iránytű órákig össze - visszapörgött. Volt, hogy én akartam feladni, de valami visszatartott. esténként az apró tábortüzem nyújtotta melegében újra és újra ugyanazt álmodtam. A vér, a tűz, a sikolyok és a farkas. Ám újabban, mintha a farkas mindig mondani akart volna valamit. Mintha beszélt volna hozzám emberi szavak nélkül, de képtelen voltam felfogni üzenetét. Minden nap szürkülettől naplementéig gyalogoltam, erdőkőn, hegyeken és földeken keresztül. Mintha egyetlen gondolat irányította volna az egész testem, elmém és a teljes napomat, hogy elérjem a célom. Bár fogalmam sem volt, hogy hova tartok. De a bennem lévő elhatározás erősebbnek, már - már természetfelettinek bizonyult.

 Az este hangjai és baljós árnyai nem tántorítottak el. Olyasfajta vonzás kerített hatalmába, amit még sosem éreztem. Már rég túlléptem a határaimat, de mentem előre. Valami azt súgta, hogy közel vagyok a célomhoz. Egyfajta gyermeki lelkesedés lett rajtam úrrá, nem tudtam eldönteni, hogy az izgatott boldogságnak engedjek vagy az óvatos félelemnek. Lassan gyérült a növényzet körülöttem, aztán a távolban fényt véltem felfedezni és talán nevetést. Azonban alig tudtam közelebb menni, mert lábaimból kifogyott a maradék erőm, engem pedig elnyelt a sötétség.

 - Én mondom neked barátom, nem irigyellek téged. Még a száműzetésedbe is utánad küldik a munkát és a felelősséget. - nevetgélt Victor, miközben egy pohár Chardonney-t iszogatott mellettem az erkélyen.

 - Először is, nem száműzetésből vagyok itt. Az ország második hercegeként nem vagyok olyan fontos, hogy a központi palotába legyek bezárva és minden mozdulatom lessék. Itt viszont hasznomat veszik vidéken. Az ország legszebb és legvadabb részén vagyunk barátom és amilyen a föld olyan a nép is rajta. Kell valaki, aki szemmel tartja őket.

 - Szóval pesztrálsz, valóban sokkal jobb. - Nevetgélt tovább, de egy fanyar mosoly elég volt hozzá, hogy leállítsa magát.

 - Másodszor, nem én kértem, hogy puccparádét rendezzenek a házamban. - Hátrapillantottam a mögöttünk fényben, selyemben és brokátban úszó bálteremre. A fél otthoni udvartartás, a helyi, környékbeli és fővárosi arisztokrácia mulattatta magát. Egy komplett szervezőbizottság szállta meg a kastélyt egy hete. Csillárt, tükröt, függönyt konkrétan mindent lecseréltek az alsó szinten, ami mozdítható volt. Megfosztva így a kellemes vidéki kastélyt az egykori otthonos hangulatától. Az otthoniak fontosnak tartották, hogy megünnepeljék kihelyezésemet és reménykedtek benne, hogy sikerül feleséget fognom magamnak. Mindenki tudta, hogy bár nem én vagyok a trónörökös, a bátyám zárkózottsága és hidegsége miatt képtelen lesz utódot biztosítani az országának, ha egyszer király lesz. Ezért kaptam a többi másodrendű herceghez képest több figyelmet. A bátyám egy baklövésébe vagy szerencsétlenségébe kerül, aztán maholnap nem csak eltemetjük, de engem ültetnek a helyére. Világéletemben rosszul voltam még a gondolattól is. Sok főúr látott volna ugyan engem szívesebben a trónon. Egyesek azért, mert valóban ismertek annyira, hogy alkalmasnak tartsanak rá. Mások pedig azt hitték egy fiatalabb herceget könnyen a bűvkörükbe vonhatnak. Én viszont minden nap imádkoztam a szellemekhez, hogy az a nap sose jöjjön el, egyrészt a testvérem miatt, másrészt puszta önzőségből.

 Feltámadt az őszi éjjeli szél és pirospozsgásra csípte arcomat, már nem volt messze a tél. Éppen javasolni akartam Victornak, hogy inkább menjünk be a melegbe, még ha társasággal is járt. Azonban egy magas, már - már metsző női hang a nevünket kiáltotta. Összenéztünk és egy perc múlva már a lépcső aljától a kert felé szaladtunk. Lassan elhalt a rikácsolás és mikor elég távol voltunk leültünk egy tuja elé a padra.

 - Ez közel volt. Több mint közel. Légy szíves emlékeztess, hogy miért kell megtűrnünk ezt az idegesítő nőszemélyt a birtokon. - nyafogott Victor.

 - Epione Argent családja hatalmas befolyással bír a kikötői kereskedelemre, mindemellett nemesi származású, akárcsak te. - soroltam a nyilvánvalót.

 - Na meg hajadon és oda van érted. Illetve a fél ország azt várja, hogy bejelentsd az eljegyzéseteket. Tulajdonképpen nem is értem minek az a bál, ha már egyszer úgy sem hagynak neked választást.

 - Hidd el, én sem repesek az örömtől. Néha annyival egyszerűbb lenne, ha nem hercegnek születtem volna. - sóhajtottam fel.

 - Ha nem lennél herceg lehet sose ismertelek volna meg. - ábrándozott ő is. Victor Ambrose családja új keletű nemesnek számított, elvégre ő még csak a harmadik generáció volt. Ennek ellenére sokan becsülték és tartottak is tőlük. Az Ambrose család a nagyapám idején emelkedett fel katonai szolgálatért és hőstettekért. Aztán szépen lassan a családjaink bizalmas viszonyba kerültek. Az Ambroseok a királyi család közeli barátai és védelmezői lettek. Ennek hála Victor és én együtt nevelkedhettünk. Ő maga harmadikként született családjába. A bátyja az enyémet szolgálja, a nővérét pedig a családom előnyös házassági ajánlathoz juttatta. Ott ültünk ketten a dermesztő őszi éjszakában és nem voltunk többek két jó barátnál. Azt kívántam, hogy ez sose változzon meg, de tudtam, hogyha visszatérünk a kastélyba a kötelesség és a felelősség teljesen más emberekké változtat majd minket.

 Két rózsasövénnyel arrébb hatalmas puffanás hallatszott, összenéztünk Victorral majd kezünket a zakónkba rejtett tőrökhöz közel helyeztük. "Nem a legjobb fegyver, de még mindig jobb, mint fegyvertelennek lenni." - hajtogatta mindig Victor, aki köztudottan remekül bánt a kardokkal. Most az egyszer kifejezetten egyetértettem vele. Pár fordulat a rózsakert labirintusában és már ott is voltunk a birtokhatáron. Bár a sötétségben nem lehetett sok mindent kivenni, de ahhoz eleget, hogy észrevegyük a földön fekvő testet. Közelebb merészkedtem, Victor elfojtott káromkodásai és óva intése nem tarhatott vissza. A kíváncsiságom hajtott. Lassan megkerültem a testet majd mellé guggoltam, kezem még mindig fegyverem közelében tartva. Lassan fordítottam meg, hogy lássam az illető arcát. Legnagyobb meglepetésemre egy lány volt az. Ha a koszt, a karcolásokat, a sápadtságot és a beesett arcot nem számoljuk, lehet egész szép is lehetett volna. Abban a pillanatban inkább hatott élőhalottnak.

 - Ejnye, hercegem, csak nem elfelejtettél mesélni, hogy éjjelente lányok járkálnak a birtokodra az erdőn keresztül. - füttyentett. Szúrós szemmel néztem rá, nyilván a fejébe szállt a bor. A lányt két karomba vettem és elindultam vele a kastély felé.

 - Victor remélem részegségedben még annyira képes vagy, hogy szólj a személyzetnek, hogy készítsenek elő egy szobát és egy dézsa meleg vizet? - Tudta, hogy valójában nem kérdeztem. Ritkán szoktam utasítgatni, de ha a szükség hozza, akkor a legjobb barátom sem kivétel alóla. Bólintott majd előre szaladt, pár katonával kinyittatta az egyik oldalsó ajtót, hogy szerencsétlen lányt ne a báli tömegen kelljen végigcipelnem. Egészen a legfelső szintig vittem, ahol már a szobalányok serényen rendezkedtek. Valaki már hálóruhát is kerített a lánynak, az ágy melletti éjjeli szekrényen pedig egy rongy ázott a vizes tálban. Esti borogatásnak, ha esetleg a jövevényünk belázasodna. A lányok átvették tőlem őt majd kiutasítottak a szobából. Persze idegességemben nem bírtam magammal, fel alá járkáltam a folyosón. Kérdések hada zakatolt a fejemben és az egyetlen válaszadóm éppen eszméletlen volt, majdnem félholt. Mondhatni egy szép hosszú álmatlan éjszakának néztem elébe. Egyedül a holnap ígérete tartotta bennem a lelket.

*A színjátéknak vége