Post tenebras lux

A hideg megannyi késként szúrt belém, megbénítva az egész testemet. Szememet alig tudtam kinyitni, mintha valami rámtelepedett volna és lassan összenyomni készült. Bár tudtam, hogy nem állmodok, de minden túl valóságosnak tűnt. Egy havas táj közepén álltam, körülöttem a halott erdő és néma csönd. Borzongás futott át rajtam, és nem csak a hidegtől. Valaki figyelt, éreztem a bőrömön a tekintetét. A préda is valószínűleg így érzi magát mielőtt a ragadozó karmai között végzi.

 Valamiféle ősi atmoszféra lengte be az erdőt, se nem jó se nem rossz. Jobbnak láttam nem zajt csapni, még néhány a végén szellemet felkeltettem volna, akik valószínűleg nem láttak volna szívesen. Gondolkodtam, hogy merre indulhatnék, de a rengetegben túl egyforma volt minden. Addig hezitáltam még túl késő volt. A világ tótágast állt. A szél visszafelé fújt és a csillagok fénye is mintha megváltozott volna. Minden levegővétellel éreztem a drasztikus változást, bár a szemem képtelen volt felfogni. Hirtelen csapott meg a hideg, egész testemmel beleborzongtam. Akkor már tudtam, hogy ott van, még ha nem is láttam. Akkor is ugyanezt éreztem, mikor a táborból menekülve találkoztunk. Akkor megkímélte az életemet, most kételkedtem benne, hogy ismét megtenné. Szemem sarkából láttam ahogy fény villant. Megfordultam, hogy lássam ahogy épp testet ölt. Szemei bíbor fényként pislákoltak, akár a vér színében táncot járó tűz. Hófehér szőre teljes mértékben ellensúlyozta a szemeiben lángoló vad erőt. Komótos, kecses lépésekkel indult el felém. Rohantam volna, de valami odakötött a ponthoz ahol álltam. Vagy sokkal inkább az előttem álló szellemhez. Bár rettegtem minden egyes lépéstől. Ennek ellenére belül valami azt súgta, hogy ez nem a halálom napja, a farkas pedig nem a véremre szomjazik. Észre sem vettem, hogy a levegőt mindaddig magamban tartottam, amíg a farkas le nem ült előttem. Akkora hanggal szakadt ki belőlem, hogy a szellem kicsit oldalra biccentette a fejét. Mint aki azt akarná mondani: Mi van? Csak nem meghallni készülsz itt nekem?

 Farkasszemet néztünk majd orrával megbökte a jobb karomat. Először nem értettem mit szeretne. Aztán addig emelgette a kezem még végül a feje tetejére nem került. Ő maga az orrát a halántokomhoz nyomta. Furcsa bizsergés futott végig rajtam, de éreztem, hogy ő is beleremegett. Először azt hittem, hogy barátkozni akar vagy a bizalmába fogad, de csak ezután jöttem rá mi is történt igazán.

 "Katrielle." Lágy, ősi és rekedt hang volt ez amin megszólított. Mintha évszázadok óta nem hallattatta volna így a hangját. "Ne félj Katrielle. Nem azért jöttem el hozzád, hogy a másvilágra kísérjelek. Legalábbis még nem." Talán megérezte, hogy mennyire összezavarodtam, mert folytatta mondandóját: "Jól figyelj Katrielle! Cennetin sok mindent elvett már tőled, de hidd el minden okkal történt. A szellemi vezetődként az én dolgom, hogy segítsek neked ezen az úton amit ő kijelölt neked. Ha ügyes vagy hamarosan megtalálod a sólymot, ő lesz az aki segít neked a többieket megtalálni. Ketten elegek lesztek a kezdetnek. De ne feledd, ha nem bízik meg benned a sólyom kikaparja a szemed. Ha viszont elnyered a bizalmát, akkor megkapod az aranytojást a fészkéből, melyet az Istenanya, Annesi, a mi urunk Cennetin hitvese, külön neked teremtett. Többet egyenlőre nem mondhatok, mindkettőnknek ideje visszatérnie a saját világába. Még találkozunk ember. És ne feledd, találd meg a sólymot ami az utadat mutatja."

 A farkas elhúzodott, majd ahogy a semmiből fényességben testet öltött, úgy tűnt el a szemem elől. A csillagok visszaálltak, a szél is újra más irányba fújt, minden a helyére került. Legalábbis körülöttem.

 Épp különböző öngyilkossági módszereken tanakodtam, miközben Epione társaságát élvezhettem egy csésze tea mellett, mikor az említett személy akkorát csapott a dolgozószobám íróasztalára, hogy a szomszéd szárnyban is összerezzentek.

 - Nem is figyelsz rám Kaius. - Vinnyogott rám édes kis hangján.

 - Bocsáss meg, ma egy kicsit bamba vagyok. Az este nem aludtam valami sokat. - szavatkoztam elhaló hangon. Bár foggalmam sincs miért, a lány orrára ha lehetne a nevemet se kötném. De attól tartok, hogy ezzel már elkéstem.
 - Ejnye, még a végén megcsúnyulsz itt nekem, ha nem alszol eleget. Mitől vagy ennyire gondterhelt drága Kaiusom? Netán csak nem meglágyult a szíved egy nő felé? Kiszemeltél valakit a bálon? – A faggatózásból nem lett sok minden hála égnek. Victor kopogás nélkül rontott be az ajtón, és mint forgószél elűzte a fölöttem gomolygó sötét fellegeket.
 - Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevejt, de fontos dolgokról kell beszélnem Kaiusszal. – Majd egy fanyar vigyor keretében kitessékelte nem kívánatos hölgy vendégemet. – Nem értem, miért tűröd meg őt itt. Ha ennyi pénzem lenne, akkor nem pazarolnám az időmet ilyen nőkre.
 - Nehogy azt hidd, hogy az én világom könnyebb, mint a tiéd. – Mosolyodtam el. – Mellesleg milyen híreket hoztál?
 - Az orvos nemrég ment el. Azt mondta, hogy kész csoda, hogy még életben van a vendéged. Rettenetes gyenge és úszik a lázban. Valószínűleg tüdőgyulladás.
 - Ó – Hirtelen szorongás fogta el a gyomrom. Féltem bevallani, de nagyon kíváncsivá tett a lány. Ha nem élné meg a virradatot sem, nagyon a szívemre venném. Amikor megtaláltuk ugyan nem sok mindent tudtam kivenni belőle, de a kastély fényein belül egész szép volt. Igaz vészesen sovány, koszos, heges és beteges, de még így is volt benne valami, amitől némi képzelőerővel lélegzetelállító szépséggé vált. Miután elvitték a női szárnyba lábadozni nem látogattam meg, csupán egy fehér jácint csokrot állíttattam az ágya mellé.
 - Ne vágj ilyen képet szépfiú, a komor képűeket nem szeretik a lányok. Meg a férfiak se. – Szidott le játékosan.
 - Ilyen istenadta szépséggel nem csak a női, de a férfiszívek is nehezen bírnak el. Csodálom, hogy téged nem sikerült még a kisujjam köré csavarni, Victor.
 - Nem kell eltelni magadtól. Mellesleg nem aggódnék a helyedben annyit a lány miatt. Mikor a húgod megtudta mi történt elvitette a saját szobájába. Aztán levadászott engem, így kénytelen voltam mindenbe beavatni. Mellesleg saját maga ápolja, a szolgálók azt rebesgetik, hogy alig alszik, csak hogy a gondját viselhesse.
 - Azt hiszem Evgenia nem az a személy, akit ki tudunk játszani. Mindenesetre megkönnyebbültem egy kicsit, hogy ilyen jó kezekben van. Valószínűleg ugyanúgy szenved a fáradtságtól, mint én. – Erre rákontrázva ásítottam egy nagyot.
 - Ezt rossz nézni. Szökj el szépen a mai délutánra és aludd ki magad. Én pedig rálesek a mi drága Evünkre. Ha kell, saját magam fogom betakargatni őt is. Illetve ha ott végeztem rád is rád lesek.
 Meg kell mondjam eljátszottam már párszor a gondolattal, de ahányszor az íróasztalomon tornyosuló papírmunkára illetve a lányra gondoltam iszonyat mennyiségű bűntudat lett rajtam úrrá. Akkor is az lett volna, ha a legkedvesebb barátom szemei nem aggodalommal vizslattak volna. Igaza volt, én is tudtam. Egyébként sem voltam alkalmas semmire, főként olyan állapotban és haszontalannak utálok lenni a leginkább. Így hát kiballagtam a díszes társalgóból és a szobám felé vettem az irányt. Victor pedig utánam küldött két őrt, hogy ugyan tisztes távolból, de vigyázzanak rám. Na meg, hogy eszembe se jusson visszafordulni.

 A hideg esti szellő fojtogatóan édes virágillatot hozott. Az álom még mindig vízhangzott bennem, de kénytelen voltam felkelni. Amin egyáltalán nem segített a meleg és a puhaság, ami körülvett. „Álljunk csak meg egy pillanatra…”
 Szemeim kipattantak, bár fejem lüktetett a fájdalomtól megpróbáltam felülni. A testem égett és sajnos a hideg levegő sem sokat segített lehűlnöm. Körülnéztem. Egy hatalmas ágyban feküdtem eddig, körülöttem gyertyák égtek. Az ablaknál a holdvilág megvilágította a komódra rakott hófehér virágcsokrot. Bár nagyon kellemes volt a hely, de legbelül megfagyott bennem a vér. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok vagy hogyan kerültem ide. „Netán elraboltak volna?” A gondolataim száz meg száz rémképet festettek elém, a lüktető fejem majd felrobbant. Észre se vettem, ahogy a lány megérkezett az ágy mellé. Hosszú fürtökbe omló haja, akár az őszi levelek és az arany napsugarak kavalkádja. Szemei átható meleg barnák voltak arany pöttyökkel. Bár az utolsó csepp józan eszem sikítva tiltakozott, hogy meneküljek, sikítsak vagy mindkettő egyszerre, de a lány puszta jelenléte annyira nyugtató volt, mintha elkábított volna.
 - Nem kell félned, már biztonságban vagy. Én Evgenia vagyok, de az Ev bőven megteszi. Tegnap este találtak rád odakint. Eszméletlen voltál és beteg, azóta itt ápollak. Az állapotod alapján sok mindenen mehettél keresztül, szóval nem hibáztatlak, ha egyelőre nem akarsz róla beszélni. Viszont kezdésnek nagyon örülnék, ha elárulnád a nevedet. – A hangja selymes és édes volt, akár a méz. Minden furcsaság ellenére annyira nyugtató kisugárzása volt, hogy az ember nem tudott neki ellenállni.
 - Katrielle. – Préseltem ki száraz torkomon a reszelősen hangzó szót. Ez volt az egyetlen dolog, ami az enyém maradt.
 - Gyönyörű neved van. Tessék, igyál egy kis vizet, utána jobb lesz. – Az egyik asztalról poharat vett elő és megtöltötte a kancsóból vízzel, majd a kezembe adta. A hideg víz fájdalmasan, de annál gyorsabban szaladt le a torkomon. Édes megkönnyebbülés volt ez a sajgó testemnek.
 Miután elvette a poharat, Evgenia a kezét a homlokomhoz érintette, majd gyorsan el is kapta. Gyönyörű szemei csordulásig megteltek aggodalommal.
 - Magas a lázad, attól tartok a vizes ruhák most kevesek lesznek. De ha már úgy is fel vagy, mi lenne, ha segítenék lefürödni? Persze, ha nem bánod. – Mosolygott rám bíztatóan. Én pedig egy bólintással beleegyeztem.
 A szoba egy pavilonokkal eltakart zegzugos részébe vezetett. Középen egy dézsa állt, egy sarokban vizes vödrök, illóolajok, fésű, szappanok és anyagok voltak kihelyezve. Először nem is gondoltam volna, hogy ennyire változatos és cicomás is lehet a fürdés. Mi legtöbbször csak mosakodtunk egy kevés vízzel vagy néha lementünk a patakhoz. Ez királyi luxus volt ahhoz képest. Persze nem tettem szóvá. Ő pedig szótlanságomat betudta a testemet égető láznak valószínűleg.
 Fürdés után kaptam egy egyszerű vászonruhát. Majd Evgenia leültetett, hogy kifésülje a hajamat, amit egy idő után megunt és elkezdte fonni. Mikor kézitükröt adott a kezembe akkor láttam igazán, hogy mennyivel másként festek. Tény, arcom beteges volt és beesett, bár a fürdő és az illóolajok levitték a lázamat. A hajam megnőtt, szinte csípőig ért. Ám Evgenia csodát művelt vele. Számos kisebb-nagyobb fonat futott össze és olvadt egybe, az egész egy nagy remekművet alkotva.
 - Ez gyönyörű, köszönöm. – Préseltem ki magamból, még mielőtt hangomon is észrevehető lett volna a meghatottság. Próbáltam tartani magam, nehogy könnyek szökjenek a szemembe, de szerencsémre Evgenia csak elmosolyodott és visszatessékelt az ágyba.
 Mire sikerült volna elaludnom, kopogtatás törte meg a csöndet. Ev lerakta a könyvét és székéből felállva az ajtóhoz sietett. Mikor ajtót nyitott felragyogott az arca. Arckifejezéséből ítélve repülni tudott volna a boldogságtól. Persze, mielőtt ez megtörténhetett volna beljebb tessékelte az ismeretlent. Az ifjú arca markáns volt, haja mogyoróbarna, szemeiben pedig a csíny összetéveszthetetlen szikrája lapult. Eleinte az ember azt hitte volna róla, hogy nem több vagy másabb, mint a legtöbb szoknyapecér ficsúr. Viszont valami azt súgta nekem, hogy ennél sokkal többről van szó.
 - Nocsak, a mi kis Csipkerózsikánk felébredt. Üdvözöllek a köreinkben édes. A nevem Victor. A barátunk Kaius nagyon örülni fog neki, ha megtudja, hogy jobban vagy. Szegény egy szemhunyásnyit sem aludt az aggodalomtól. A szolgálók már így is azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – nevetgélt gunyorosan – Persze ne vedd magadra. A pletykák csak pletykák. Olyan emberek játékai, akik többet szeretnének az élettől csak nem mernek lépni érte. Ami most ennél is fontosabb, hogy hogyan hívnak. Mindenképp el kell árulnod, hogy aztán fametszeteket készíthessek az udvaron, hogy ezzel is idegesítsem a szolgálókat, az udvart, na meg természetesen Kaiust. – Morfondírozott hangosan tervén. Valamiért fölöttébb idegesítőnek tartottam, pedig akkor láttam először.
 - A nevem Katrielle. Meg tudnátok mondani hol vagyok? Mi ez a hely, hogy szolgálókról beszéltek és mégis kik vagytok ti? – dőltek belőlem a kérdések.
 - Nyugalom szépségem, szépen sorjában. – Lehuppant az ágy szélére és a szemembe nézett. Mint aki éppen azt vizsgálja, hogy hazudok-e.
 - Mi most egy vidéki vadászkastélyban vagyunk az ország észak – keleti részében. A kastély az Aurum hercegi család tulajdonában van. Én Victor Kada Ambrose vagyok, a családom már évszázadok óta a jobb keze az Aurumoknak. A csinos ápolód pedig maga Evgenia Cinnia Aurum. Bár valószínűsítem nem így szerette volna, hogy megtudd, hogy ki is ő valójában. Nem szereti, ha az emberek a rangja miatt próbálnak a kegyeibe férkőzni. Az ő bátyja Kaius, akiről meséltem. A múlt éjszaka ő mentett meg attól, hogy halálra fagyj vagy a betegség és az éhség esetleg valami állat végezzen veled. Innentől kezdve pedig a hercegi család, azon belül is Kaius Félix Aurum herceg kitüntetett vendége vagy. Most, hogy ezt tisztáztuk édes Katrielle, pihenj egy keveset. Ma este ugyanis mi négyen egy remek vacsorát fogunk elkölteni. Nagyon remélem, hogy beavatsz a kis történetedbe minket. Már alig várom az estét hölgyek. – Majd ahogy jött, úgy is távozott. Szívem szerint magam löktem volna ki őt az ajtón, vagy méginkább az ablakon. Kevés ennyire idegtépően idegesítő emberrel találkoztam életem során, de Victor kétségtelen egy volt közölük.
 Sajnos nem sikerült felfogni vagy átgondolni a hallottakat, ugyanis a betegség ismét kezdett legyűrni és én pedig újra álomba zuhantam.

*Borúra derű

Acte est fabula

 A nap ébredező sugarai világították meg az ösvényt előttem. Kezeimet leheletemmel próbáltam munkaképesre melegíteni az éjszakai fagy után. Mikor dermedtségükből valamelyest engedtek megpróbáltam előkotorászni szerény felszerelésemből az iránytűt. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Azt is csak tippelni tudtam, hogy mióta vagyok úton. Amennyire lehet kerültem az embereket utam során, csak nagy ritkán osontam be falvakba némi élelmet lopni vagy információt gyűjteni. Legtöbbször a természetből tartottam el magam. Már csak azért sem szerettem az emberek közelségét, mert bár elsőre senki sem tudta volna megmondani, de különböztem tőlük. Külsőre egyedül aranyszínű szemeim árulkodtak másságomról. Viszont aki kicsit is értelmesebb volt jól tudta, hogy már nem szabadna az élők között lennem.

 Jó pár évvel ezelőtt a keleti népeknél szellemjárás volt, úgy terjedt akár a járvány, szép lassan nyújtózgatott karmaival a gazdag nyugat felé. A szellemek először csak falvakat majd egész törzseket foglaltak el, esetenként tettek egyenlővé a föld színével. Senki sem tudta, hogy honnan jöttek vagy, hogy mit akarhatnak. Viszont ha egy faluban valakin megjelent a szellemek jele, az egész környék karanténba került. Az adott királyság vagy törzs sámánjai pedig különböző rituálékkal készítették fel a megjelölt áldozati bárányt. Napnyugtakor pedig a kiválasztottat kikötötték a főtérre, hogy éjfélkor eljöjjenek érte a másvilágról. Olyankor szigorúan tilos volt még az ablakon is kinézni. Minden házban elszigetelték magukat a lakók. Ráadásul minél gyakoribbá váltak az ilyen incidensek, annál nagyobb ijedtséget és belső viszályokat váltott ki a nép között. Ráadásul sokszor csak egy-két család tagjait jelölték ki a szellemek. Voltak, akik mindenkit elveszítettek maguk körül. Szerencsére a fertőzött terülteket teljes mértékben elszigetelték hála az uralkodó rétegnek, legalábbis ezt hallani mindenhonnan. Valójában az érintett családokat a peremvidékre szállították munkatáborokba. A szellemek pedig kötődtek annyira, hogy kövessék őket. Viszont egyre több baleset történt, sokszor pedig már nem egy embert jelöltek meg maguknak. Épp ezért a sámánok tanácsa az uralkodók beleegyezésével egyetlen hatalmas rituáléval felajánlották az otthonuktól, a családjuk és minden joguktól és szabadságuktól megfosztott népet. A favella rendszert, amit az elszállásolásukra hoztak létre, egyetlen éjszaka alatt semmisítették meg. Az utcákon és sikátorokban lévők azonnal a vérontás áldozatai lettek. A többieket pedig kifüstölték. Még mindig rémálmok gyötörnek azóta az este óta.

 Emlékszem, mikor először megjelent a jel a környékünkön minden felnőtt megijedt. Anya megpróbálta elrejteni előlünk, de én tudtam, hogy retteg. Először a nevelőapám kapta meg, mindenki sokkban volt, elvégre rendes, tisztességes embernek ismerték. Attól a naptól anyám egyedül viselte gondunkat, nehéz idők voltak. Mikor a szellemek egyre többet követeltek, elragadták tőlünk a húgomat. Nem sokkal később átköltöztettek az öcsémmel, anyával és másik két családdal együtt a favellákból felépített karanténzónába. Úgy másfél évig minden rendben volt, aztán az öcsém is jelet kapott. Azon az estén alig tudtam visszafogni anyámat. Eddig is tudtam, hogy nincs minden rendben vele. Akkor viszont véglegesen és megjavíthatatlanul összetört. Teljesen kifordult önmagából, néha napokig hozzám sem szólt, volt, hogy kiabált és engem hibáztatott a nevelőapám és a féltestvéreim haláláért, majd napokig sírt és nem evett semmit. Akkoriban én gondoskodtam mindkettőnkről, ha tehettem pedig a favellák eldugott árnyékaiban csevegtem azokkal, akik szökést terveztek. Talán ennek is köszönhetem, hogy azon az éjszakán nem öltek meg. Arról a napról sok minden összemosódik, de sosem fogom elfelejteni, hogy anyám a halál torkában hónapok óta először józan elméjű volt. Magára vonta a figyelmet, hogy menekülni tudjak. Emlékezni fogok a házak égő gyomorforgató illatára, és ahogy sikolyok százai zengtek miközben vérrel mosták fel az utcák porát.   Egy saroknyira voltam a szabadságomtól mikor észrevettek, majdnem én is ott végeztem, de valami  megmagyarázhatatlan dolog történt. Valami, amit még sosem jegyeztek fel a történelmünkben. A semmiből egy hófehér farkas öltött testet és rátámadt üldözőimre. Helyben végzett velük, majd felém fordult. Már a megjelenésekor lefagytam teljesen, nemhogy mikor vérvörös szemeivel engem vizslatott. Hiába ordította az elmém, hogy "Fuss!" , minden porcikám ellenezte. Legnagyobb meglepetésemre az előttem megtestesült szellem nem ölt meg, inkább tovább rohant a sötétbe újabb préda után nézve.   Később menekülés közben hallottam pletykákat, "Mindenki bent égett, a sámánok és a szennyezettek is." "A sámánokat megbüntették a szellemek." Megannyi elmélet és pletyka keringett az országban. Néha az is fellebbent, hogy volt, aki megúszta a dolgot. Illetve, hogy más országokban is akadhatnak túlélők. Legalábbis voltak, akik fura szerzetekről számoltak be, mintha egy szellem védelmezte volna őket. Ráadásul a szemük színe sem volt természetes.

 Évek teltek el az első jel óta, és a karanténi mészárlás sem számított már friss élménynek. Bár nem mintha számoltam volna, hogy éppen mit írunk. Számomra ez fölösleges luxus volt, csupán a túlélés volt a lényeg. Volt, hogy rossz társaságba keveredtem, de rengeteget tanultam tőlük, még ha nem is volt helyes, amit csináltak. Néha fel-felkerestem egy-egy ivót vagy piacot, hátha van valami hír túlélőkről. Akár az országon kívülről is. Mikor pedig megpróbáltam kutakodni, nem találtam mást csak hamut. Aztán két hete egy kocsmában félre hívtak. Azt hittem, hogy ki akar rabolni az illető vagy rosszabb. Helyette nekem adta az iránytűjét, annyit mondott, hogy tudják ki vagyok, illetve, hogy ne keressem őket tovább, csak menjek az iránytű után. Először nem értettem mit akar, amíg meg nem láttam ametiszt szemeit fényleni a sötét sikátorban. Természetellenes, nem szabadna itt lennie, sőt élnie sem szabadna, de itt van, és az árnyékban rejtőzik, akárcsak én. Persze mielőtt bármit kérdezhettem volna eltűnt, kámforrá vált, mint egy szellem.

 Jobb dolgom nem lévén, tanulmányoztam az iránytűt. Határozottan nem északra mutatott, hanem nyugati irányba. Egy hétig kérdezősködtem a titokzatos idegen után, de mindhiába. Senki sem látta vagy hallott felőle, teljes mértékben kámforrá vált. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy kövessem az iránytűt, de nem maradhattam tovább és más kiindulási pontom pedig nem volt. Rengetegszer tévedtem el az úton, volt, hogy az iránytű órákig össze - visszapörgött. Volt, hogy én akartam feladni, de valami visszatartott. esténként az apró tábortüzem nyújtotta melegében újra és újra ugyanazt álmodtam. A vér, a tűz, a sikolyok és a farkas. Ám újabban, mintha a farkas mindig mondani akart volna valamit. Mintha beszélt volna hozzám emberi szavak nélkül, de képtelen voltam felfogni üzenetét. Minden nap szürkülettől naplementéig gyalogoltam, erdőkőn, hegyeken és földeken keresztül. Mintha egyetlen gondolat irányította volna az egész testem, elmém és a teljes napomat, hogy elérjem a célom. Bár fogalmam sem volt, hogy hova tartok. De a bennem lévő elhatározás erősebbnek, már - már természetfelettinek bizonyult.

 Az este hangjai és baljós árnyai nem tántorítottak el. Olyasfajta vonzás kerített hatalmába, amit még sosem éreztem. Már rég túlléptem a határaimat, de mentem előre. Valami azt súgta, hogy közel vagyok a célomhoz. Egyfajta gyermeki lelkesedés lett rajtam úrrá, nem tudtam eldönteni, hogy az izgatott boldogságnak engedjek vagy az óvatos félelemnek. Lassan gyérült a növényzet körülöttem, aztán a távolban fényt véltem felfedezni és talán nevetést. Azonban alig tudtam közelebb menni, mert lábaimból kifogyott a maradék erőm, engem pedig elnyelt a sötétség.

 - Én mondom neked barátom, nem irigyellek téged. Még a száműzetésedbe is utánad küldik a munkát és a felelősséget. - nevetgélt Victor, miközben egy pohár Chardonney-t iszogatott mellettem az erkélyen.

 - Először is, nem száműzetésből vagyok itt. Az ország második hercegeként nem vagyok olyan fontos, hogy a központi palotába legyek bezárva és minden mozdulatom lessék. Itt viszont hasznomat veszik vidéken. Az ország legszebb és legvadabb részén vagyunk barátom és amilyen a föld olyan a nép is rajta. Kell valaki, aki szemmel tartja őket.

 - Szóval pesztrálsz, valóban sokkal jobb. - Nevetgélt tovább, de egy fanyar mosoly elég volt hozzá, hogy leállítsa magát.

 - Másodszor, nem én kértem, hogy puccparádét rendezzenek a házamban. - Hátrapillantottam a mögöttünk fényben, selyemben és brokátban úszó bálteremre. A fél otthoni udvartartás, a helyi, környékbeli és fővárosi arisztokrácia mulattatta magát. Egy komplett szervezőbizottság szállta meg a kastélyt egy hete. Csillárt, tükröt, függönyt konkrétan mindent lecseréltek az alsó szinten, ami mozdítható volt. Megfosztva így a kellemes vidéki kastélyt az egykori otthonos hangulatától. Az otthoniak fontosnak tartották, hogy megünnepeljék kihelyezésemet és reménykedtek benne, hogy sikerül feleséget fognom magamnak. Mindenki tudta, hogy bár nem én vagyok a trónörökös, a bátyám zárkózottsága és hidegsége miatt képtelen lesz utódot biztosítani az országának, ha egyszer király lesz. Ezért kaptam a többi másodrendű herceghez képest több figyelmet. A bátyám egy baklövésébe vagy szerencsétlenségébe kerül, aztán maholnap nem csak eltemetjük, de engem ültetnek a helyére. Világéletemben rosszul voltam még a gondolattól is. Sok főúr látott volna ugyan engem szívesebben a trónon. Egyesek azért, mert valóban ismertek annyira, hogy alkalmasnak tartsanak rá. Mások pedig azt hitték egy fiatalabb herceget könnyen a bűvkörükbe vonhatnak. Én viszont minden nap imádkoztam a szellemekhez, hogy az a nap sose jöjjön el, egyrészt a testvérem miatt, másrészt puszta önzőségből.

 Feltámadt az őszi éjjeli szél és pirospozsgásra csípte arcomat, már nem volt messze a tél. Éppen javasolni akartam Victornak, hogy inkább menjünk be a melegbe, még ha társasággal is járt. Azonban egy magas, már - már metsző női hang a nevünket kiáltotta. Összenéztünk és egy perc múlva már a lépcső aljától a kert felé szaladtunk. Lassan elhalt a rikácsolás és mikor elég távol voltunk leültünk egy tuja elé a padra.

 - Ez közel volt. Több mint közel. Légy szíves emlékeztess, hogy miért kell megtűrnünk ezt az idegesítő nőszemélyt a birtokon. - nyafogott Victor.

 - Epione Argent családja hatalmas befolyással bír a kikötői kereskedelemre, mindemellett nemesi származású, akárcsak te. - soroltam a nyilvánvalót.

 - Na meg hajadon és oda van érted. Illetve a fél ország azt várja, hogy bejelentsd az eljegyzéseteket. Tulajdonképpen nem is értem minek az a bál, ha már egyszer úgy sem hagynak neked választást.

 - Hidd el, én sem repesek az örömtől. Néha annyival egyszerűbb lenne, ha nem hercegnek születtem volna. - sóhajtottam fel.

 - Ha nem lennél herceg lehet sose ismertelek volna meg. - ábrándozott ő is. Victor Ambrose családja új keletű nemesnek számított, elvégre ő még csak a harmadik generáció volt. Ennek ellenére sokan becsülték és tartottak is tőlük. Az Ambrose család a nagyapám idején emelkedett fel katonai szolgálatért és hőstettekért. Aztán szépen lassan a családjaink bizalmas viszonyba kerültek. Az Ambroseok a királyi család közeli barátai és védelmezői lettek. Ennek hála Victor és én együtt nevelkedhettünk. Ő maga harmadikként született családjába. A bátyja az enyémet szolgálja, a nővérét pedig a családom előnyös házassági ajánlathoz juttatta. Ott ültünk ketten a dermesztő őszi éjszakában és nem voltunk többek két jó barátnál. Azt kívántam, hogy ez sose változzon meg, de tudtam, hogyha visszatérünk a kastélyba a kötelesség és a felelősség teljesen más emberekké változtat majd minket.

 Két rózsasövénnyel arrébb hatalmas puffanás hallatszott, összenéztünk Victorral majd kezünket a zakónkba rejtett tőrökhöz közel helyeztük. "Nem a legjobb fegyver, de még mindig jobb, mint fegyvertelennek lenni." - hajtogatta mindig Victor, aki köztudottan remekül bánt a kardokkal. Most az egyszer kifejezetten egyetértettem vele. Pár fordulat a rózsakert labirintusában és már ott is voltunk a birtokhatáron. Bár a sötétségben nem lehetett sok mindent kivenni, de ahhoz eleget, hogy észrevegyük a földön fekvő testet. Közelebb merészkedtem, Victor elfojtott káromkodásai és óva intése nem tarhatott vissza. A kíváncsiságom hajtott. Lassan megkerültem a testet majd mellé guggoltam, kezem még mindig fegyverem közelében tartva. Lassan fordítottam meg, hogy lássam az illető arcát. Legnagyobb meglepetésemre egy lány volt az. Ha a koszt, a karcolásokat, a sápadtságot és a beesett arcot nem számoljuk, lehet egész szép is lehetett volna. Abban a pillanatban inkább hatott élőhalottnak.

 - Ejnye, hercegem, csak nem elfelejtettél mesélni, hogy éjjelente lányok járkálnak a birtokodra az erdőn keresztül. - füttyentett. Szúrós szemmel néztem rá, nyilván a fejébe szállt a bor. A lányt két karomba vettem és elindultam vele a kastély felé.

 - Victor remélem részegségedben még annyira képes vagy, hogy szólj a személyzetnek, hogy készítsenek elő egy szobát és egy dézsa meleg vizet? - Tudta, hogy valójában nem kérdeztem. Ritkán szoktam utasítgatni, de ha a szükség hozza, akkor a legjobb barátom sem kivétel alóla. Bólintott majd előre szaladt, pár katonával kinyittatta az egyik oldalsó ajtót, hogy szerencsétlen lányt ne a báli tömegen kelljen végigcipelnem. Egészen a legfelső szintig vittem, ahol már a szobalányok serényen rendezkedtek. Valaki már hálóruhát is kerített a lánynak, az ágy melletti éjjeli szekrényen pedig egy rongy ázott a vizes tálban. Esti borogatásnak, ha esetleg a jövevényünk belázasodna. A lányok átvették tőlem őt majd kiutasítottak a szobából. Persze idegességemben nem bírtam magammal, fel alá járkáltam a folyosón. Kérdések hada zakatolt a fejemben és az egyetlen válaszadóm éppen eszméletlen volt, majdnem félholt. Mondhatni egy szép hosszú álmatlan éjszakának néztem elébe. Egyedül a holnap ígérete tartotta bennem a lelket.

*A színjátéknak vége

Prológus

 Aznap éjjel is ugyanazt álmodtam, ott álltam a rózsakertben és követtem a fiút a lugasok labirintusában. Mint eddig mindig, most is sikerült közelebb merészkednem, mint az utóbbi alkalmakkor.Egy fejjel volt magasabb mint én. Karamell színű hullámos haját szőkésre szívta a nap. Bézs szalonkabátját arany cirádák díszítették. Mintha egy festményről lépett volna elő, amin annyira meg sem lepődtem, mert a rózsakert labirintusa tökéletes háttérnek számított hozzá.
 Percekig ott kanyarogtunk mikor olyasmit tett amit eddig sosem. Hátra fordult és a szemembe nézve elmosolyodott. Abban a pillanatban olyan érzés fogott el, mint mikor télen hazaérek a melegbe. Mikor gyermekként ringattak és úgy aludtam el, tudván nem eshet semmi bajom. Volt valami a mosolyában és a két gyönyörű világosbarna szemeiben ami melegséget és biztonság érzetet költöztetett az emberszívébe. Talán ezért, mivel mással nem is tudnám megmagyarázni,visszamosolyogtam. Ekkor közelebb lépett és egy az arcomba lógóhajtincset a fülem mögé tűrte. Az érintésére elöntött a forróság, valószínűleg paradicsom pirosra festette az arcom a pír, mert mosolya még szélesebb lett. A kezemért nyúlt, majd miután megcirógatta a tenyeremmel felfelé fordította. Időközben a zsebéből egy medaliont húzott elő. A függőn egy szív alakú,bronz, kovácsolt lakat díszelgett medálként. Lassan a tenyerembe eresztette, majd miután elengedte a nyakéket megszorította a kezem. Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen nagy bizalmat és közvetlenséget. A fiú továbbra is mosolygott, akkor esett le,hogy rám vár. Mit adok neki viszonzásképp. A felismerésem félelembe és zavarodottságba csapott át. Nálam ugyanis nem voltsemmi. Azt sem gondoltam, hogy valaha az arcát meglátom a fiúnak,nemhogy még ajándékot is kapok tőle.
 - Ne haragudj, de én nem készültem neked semmivel sem. - Sütöttem le a szemeimet. Erre pedig felnevetett. A hangjától megborzongott az egész testem. Érdes volt és mély, de mégis édes, mint a méz.
 - Szerintem ideje lenne benézned a zsebedbe szépségem. - Hiába volt értetlen az arckifejezésem, többet nem mondott szóval benyúltam a zsebembe és valami hideget sikerült kitapogatnom. Egy apró bronzkulcs volt, melynek tetején indák fonódtak szív alakba. A lakatra néztem majd a fiúra. Láthatta, hogy továbbra sem vagyok a helyzet magaslatán, mert elnevette magát és azt mondta:
 - Mi lesz szépségem? Odaadtam neked a szívemet. A kérdés csak az,hogy ki tudod-e nyitni? - Akármennyire is volt édes mosolya és gyönyörű szemei, a srác kezdett bosszantani. A kulcs pontosan illet a lyukba. Elfordítottam kétszer, majd kattant egyet. Hirtelen a szél feltámadt és körülöttünk minden porrá kezdett válni.
 - Mégis mit jelent ez? - kérdeztem hisztérikusan. Nem értettem semmit és nagyon nem tetszett a tudatlanság érzése.
 - Ne félj szépségem, még találkozni fogunk. Nem itt ugyan, de ígérem, hogy összefutunk még és akkor minden kérdésedre válaszolok. Addig is vigyázz a szívem kulcsára. - Ezután még közelebb lépett és egy puszit nyomott a homlokomra. Hirtelen pedig minden elhomályosodott körülöttem majd zavarodottan és kétségbeesve zuhantam a sötétségbe.